You might think I'm happy but I'm not gonna be okay

Azt hiszem, mindenki megfigyelt már az életében "oké"-periódusokat. Amikor úgy tűnik, hogy majdnem minden rendben van. Rendben vagy magaddal, a külsőddel, a személyiségeddel, az eredményeiddel, az életeddel. Nem tökéletesen elégedett, nyilván nem, de sokkal jobb a helyzet, mint általában. Az időtartama változó, de akár hónapokig is eltarthat (kisebb megingásokkal persze).

Igazából gyanút kellett volna fognom, hogy már túl régóta minden oké volt. Viszont az élet már csak így megy, minden szép és jó egy ideig, aztán elég egyetlen dolog, ami kb romba dönti az egészet. Az a vicces (hm, lehet inkább szomorú), hogy szinte mindig ugyanoda lyukadok ki, visszavezetve mindig ugyanaz a dolog vág padlóra.

Az igazat megvallva várom a szalagavatót. Biztos jó lesz, élvezni fogom, a keringős párom is jó arc. :) Az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban rendkívül ambivalens érzéseim vannak a kezdetektől, az a keringős ruha kiválasztása. Nagyon boldog voltam, mikor kiderült, hogy milyen stílusú ruhában fogjuk nyomni, én is ilyenben reménykedtem. Miután le lett fixálva egy helyen az időpont próbára, akkor már kezdtem kicsit aggódni magam miatt. De elmentünk, és az elején még jó is volt. Nézegettem a többieket, ahogy egymás után próbálták a ruhákat, jókat nevettünk, elvoltunk.
Aztán nyilván eljött az idő, amikor már nekem is el kellett kezdeni nézelődni. Egyet kinéztem, tök szép, egyszerű volt, csak rövid lett. Innentől az út már csak lefelé vitt, ruhát ruha után aggattam magamra, de egyiktől sem vágtam hanyatt magamat, mindegyik kényelmetlen volt, és amikor tükörbe néztem, utáltam, amit láttam. Végül sikerült egyet találni, amire azt mondom, talán. Talán nem olyan gusztustalan benne a derekam/csípőm/felső testem.
Na, de ennyi elég volt ahhoz, hogy az agyam megint őrült köröket kezdjen futni. Amint egyedül voltam, elkezdett kattogni, és csak pörögtek a gondolatok, érzések. A buszút vége felé már majdnem elsírtam magamat, vicces volt. :D 

És az a legrosszabb, hogy igazából most erről kivel beszéljen az ember? A legtöbben elintéznék egy "buta vagy, hülyeségeket beszélsz, nem így van, stb" szöveggel, és már más témákra is eveznénk. but i'm like NO ????????? Jó sok dolgot rühellek, de az ilyen kegyes hazugságokat különösen utálom. Nem kell a sugarcoating, nem kell a jópofizás sem. A számok nem hazudnak, tisztában vagyok azzal teljesen, hogy túlsúly van rajtam, amit le kell adnom. És nem azzal segítenek az emberek, hogy ahányszor feljön ez a téma, akkor folyamatosan azt mondogatják, hogy egyáltalán nem kell fogynom, menjek már a hülyeségeimmel. Szívesen átirányítom őket az endokrinológusomhoz, ő tart nekik egy 10 perces monológot arról, hogy miért kell leadnom ennyi és ennyi testsúly felesleget. Az a segítség, ha támogatod a másikat. Ha van lehetőséged, együtt edzetek, mindenkinek jó a mozgás. Nem rángatod a másikat gyorskajáldákba minden héten. Ha képeket nézegetsz, megjegyzed, hogy csinosodott az elmúlt hónapokban. that's what you do

Na mindegy, a lényeg az, hogy itt állok már 10 kilóval könnyebben, de nem érzem azt, hogy a súly eltűnt volna a vállamról. Nem érzek semmi változást... Néha ránézek egy képre, és mintha tényleg vékonyabb lennék valamennyire. De ha leülök, még mindig undorító a combom. Még mindig vállalhatatlan a derék-csípő tájékom formája, azt se tudom, mi ez ????? Egyik alak típusba sem tudnám igazából besorolni magamat. Elég nehéz így motiváltnak maradni, mikor ennyit lefogysz (azért 10 kg nem kevés...), de lelkileg még mindig ott csücsül rajtad az a tízes. Mikor kb senki észre sem veszi, hogy fogytál. (Bár az vicces volt, hogy tesóm skype-on jegyezte meg, hogy fogytam, pedig csak az arcomat látta...) Az ilyen visszajelzések azért jók tudnak lenni. Tudom, van, akit zavar, de én mindig tökre örülök, mikor valaki megjegyzi/megkérdezi, hogy fogytam-e.

Meg hát az se segít sokat, ha körülötted szinte mindenki karcsú, vékony. Azt esznek, amit akarnak, mert az se látszana meg rajtuk, ha keresztbe lenyelnének egy sült malacot. Meg desszertnek beküldenének egy emeletes tortát. Ők sosem fogják igazán megérteni azt a lelkiismeret furdalást, miután egy egész tábla milkát benyomtál, mert igazából már vagy 2 hónapja semmilyen édességet nem ettél.
Azt sem érthetik, mikor a kaja már-már ellenség lesz, és az étkezésektől viszolyogsz.
Egyszer egy nap erejéig kipróbáltam egy oldalt, ahova felviszed, hogy mit, mennyit, mikor ettél. A site ezt kimutatja kalóriában, majd lebontva szénhidrátra, fehérjére, stb. Emellett a végzett testmozgást is felviszed, és így kikalkulálja nap végére, hogy mennyit fogytál (nyilván meg kellett adni méreteket regisztráláskor). Ezt egy nap után ott is hagytam, mert már délutánra csak azon pörgött az agyam, mit ehetek és mit nem, ebben mennyi kalória lehet, az vajon még belefér? Ördögi körbe kerültem volna, azt pedig tényleg nem szeretném, ennél nagyobb probléma nekem ugyan nem kell.

Nyilván nem azt mondom, hogy a vékonyabb lányoknak nincsenek problémáik, de én úgy érzem, könnyebb lehet úgy járni a világban, hogy a tested miatt nem ítélnek el rögtön az emberek.Hogy nyugodtan felvehetsz egy vízszintesen csíkos felsőt, mert nem kövérít eszméletlenül. Hogy leggingset és szoknyát, ruhát vehetsz fel without a second thought. Hogy minden gond nélkül mész strandra, és élvezed is, mert nem azon kattogsz, hogy a hátad mögött ugyan ki röhöghet rajtad.
Igen, hallottam már olyanról, hogy valaki azért nem jött be egy srácnak, mert túl vékony volt... de szerintem az esetek többségében a fordítottja történik. Elismerem, mindkét oldalnak nehéz, de azért társadalmilag mégis a vékony nők az elfogadottabbak.
Az előítéletek meg őrületbe kergetnek. Le merném fogadni, hogy az idegenek 99%-a azt mondaná, hogy azért vagyok túlsúlyos, mert állandóan zabálok és egy lusta disznó vagyok. Az meg sem fordulna senki fejében, hogy egy betegség miatt szaladtak fel rám a kilók. És ezért érzem magamat kínosan és rosszul, ezért feszengek, mikor ismeretlenek közé kerülök.

Úgy érezem, belül elkezdtem a változást, már magabiztosabban vállalom fel a véleményemet a való életben is. Ez nem tudom, mennyire fog visszaesni a mostani események tükrében... Szép hetek elé nézek, a tanulás mellett igazából csak az étkezésen, mozgáson és ruhán fog kattogni az agyam. Mit ehetek? Mikor? Mennyit? Mikor tudok valamit mozogni? A lelkemet ki fogom köpni, úgy fogok edzeni. Vajon lesz olyan ruha, amiben tényleg hercegnőnek érezhetem magamat? És nem egy esetlen lánynak, akire ráhúztak egy bazi nagy ruhát. Szép kis kihívás lesz mindenesetre.

Félek amúgy a jövőtől, mert úgy érzem, nem csak a hellyel van a baj, hanem velem is. És én vagyok az egyetlen ember a világon, aki elől soha nem fogok tudni elmenekülni. Mindegy merre visz az utam.

Na jó, elég a depiből, most megyek tanulni, mer' amúgy 231 nap múlva érettségizek.